Pilinszky János
13 subscribers
Pilinkszky János versei
Download Telegram
Nagyvárosi ikonok

Déli 12 óra
Lakhatatlan, kiáltják, lakhatatlan!

Hajnali három
Megindulunk egy kőrakás felé,
és fölröpül mögüle egy madár.

Múzeum
A gyémántüres múzeum
közepében egy melltű lángol,
Lerombol és megörökít
Hová jutunk e lángolásból?

A mozdulatlan karzatok?
Magányos kézelőd talán?
Lerombol és megörökít
a júniusi délután.

Szeptemberi sugárutak!
Szerelmem, szerelmem, szerelmem!
Megállnak a sugárutak.
Egyetemes sebek a kertben.

Te megpróbáltad azt, amit
senki se merészelt, te árva!
fényeskedjék neked az éj
öröküres monstranciája.

Kórus
A Kreatúra könyörög,
leroskad, megadja magát.
A Kreatúra, Az-Ami
könyörög, mutatja magát.
Fohász

Égő szoba,
tükör, kemence,
fölmutatott gyönyörü vasgolyó,
szeplős tökély,
világszép sántikáló lányok,
ragyogjatok, ragyogjatok!
Gyónás után

Bevallottam: a naplementét Svájcban.
Nem lett volna szabad.
Gonosz féreg az önvád. Az erősek
hajnalban kelnek, fát aprítanak,
isznak egy korty pálinkát, s így tovább.
Mivel csak ők, az erős gyilkosok
ismerik a füvek, fák, madarak,
a nők és a csecsemők nyelvét.
Ahogyan csak

Esti mise, téli vecsernye,
éjféli Úrfölmutatás,
miként a hó hallgat a meglepett
fák alján, ahogyan csupán
téli égbolt erős, szilárd,
úgy vérzenek jók, rosszak együtt,
bárányok, füvek, farkasok
halálunk monstranciájában.
A pokol hetedik köre

A pokol első, második,
harmadik, negyedik köre,
majd az ötödik, hatodik
és végül is a legutolsó.

Itthon vagyok.
Engedd, hogy lepihenjek
és meggörbűlve elaludjak végre,
hiszen itt is jelen vagy.
Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Augusztus

Miközben mint a porcelán
dereng a szüzek arca,
mi keringőzünk, levegőzünk
a fátyolos időben.
Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
Tapasztalat

A tapasztalat, mint Kronosz
fölfalja fiait.
A valódi tudás
tapasztalatlan, mit se tud,
nem ismer, nem ismerhet semmit.

Így érez, így érezhet egyedűl
örök békét, nyugalmat, amikor
a hóhér szalonnázik, s ő maga
gyanútlanul megérkezik, belép,
majd megfeszül, hátrahanyatlik,
s vérezni kezd egy nem létező térben,
amihez csak a mennyország hasonló.
Kopogtatás

Aludtunk. Álmomban fa voltam,
majd semmi, majd egy olyan kisgyerek,
ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.

Közben te is fa voltál. Gyerekszoknya.
Nem ajtó. Kopogtatás. Kopogás.
Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom,
hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos:
ilyen lehet egy kerub verdesése.
Hommage à Isaac Newton

Megtesszük, amit nem teszünk meg,
és nem tesszük meg, amit megteszünk.
Valahol rettenetes csönd van.
Effele gravitálunk.
Nincs több

Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
az a bizonyos merev tekintet,
mely szigorú, akár a nap,
és berajzolja komoran
és ugyanakkor fényesen
a vágóhidak és a földi királyok
színehagyott, szomorú méltóságát.

Ezek a szemek,
egyedűl eme pillantások
méltóak észrevenni a halált
és a virágok átöltözködését.

Egyedűl
ők tudják elkiáltani
a világ minden bánatát, és egyedűl
ők tudják elhallgatni Isten titkát
szemközt a lincselő tömeggel.
Kezed, kezem

Hová rejtsem kezeimet?
Anya, a te kezedet örököltem.
de királyságom, tudom, nem kivánod.

Lemondok hát,
leköszönök a trónról,
odahagyom a kéretlen hatalmat.

Itt a kezed. Ki vagyok fosztva.
Újra semmim sincs, édesanyám.
Pascal

A leghitványabb féreg kimulása
ugyanaz, mint a napfölkelte.
Felelet

Hommage à I. B.

Ellátogatsz a legbelső szobába,
hallgatsz és hallgatod
a szürke falak lobogását,
mintás csöndjét, susogását, parancsát.

Letérdelsz
egy szigorú szózatra és
beleolvadsz a figyelembe, mely
mindenünnen az ünnepély
egyetlen csukott ajtajára irányúl.

Holott
veled vagyunk
továbbra, változatlanúl.
Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
Elektra

(Részlet)


ELEKTRA:

Ki vagy te hát? Én reszketek.

ORESTES:

A kutyák rámismertek odakünn,
s te nővérem, te nem?

ELEKTRA:

Orestes!

ORESTES:

Ha meghallott a házban valaki,
kezében tartja életem.

ELEKTRA:

Orestes!
Nem zavar senki. Ó engedj szemedbe
pillantanom! Nem, nem szabad, hogy érints!
Eredj odébb, szégyenkezem. Ki tudja,
hogy is tekintsz rám.
Én már csak árnya vagyok nővérednek,
szegény fiú. Borzadsz tőlem, tudom.
Hisz mégis egy király leánya voltam!
Szép lehettem, úgy gondolom: kioltva
tükröm előtt a lámpám, szűzies
borzongással éreztem meztelen
testem, amint a tikkadt éjen át,
mintegy megistenülten fölragyog.
Éreztem, keskeny sugára a holdnak,
mint halastóban fürdőzött fehér
mezítelenségemben, és hajam,
a férfi beléreszketett, olyan volt;
e haj, e zilált, züllött, szennyezett, ez!
Megérted, testvér! ezt a szűz szemérmet
kellett apámnak áldoznom. Gyanítod,
ha testemen merengtem, nem hatolt fel
a sóhajtása, nem nyomult jaja
az ágyamig? Mind féltékenykedők
a holtak: ő a gyűlölséget küldte
üresszemgödrű vőlegényemül.
E viperamód légző szörnyűséget
kellett magam fölé eresztenem
álmatlan fekhelyemre, kényszerül,
hogy megtanuljam nő és férfi közt
mi csak lehet! Az éjek, ó, az éjek,
mik rávezettek! Testem jéghideg
és mégis szénné égett volt, belül
izzottam el. De végül mindent tudtam,
bölcs lettem akkor, és a gyilkosok -
- anyámra célzok, s rá, ki vele él, -
nem állták egy pillantásom se ki!
Mit nézel aggódón körül? felelj!
szólj hát! Te egész testedben remegsz!

ORESTES:

Hadd reszkessen a test. Vagy gondolod tán,
hogy nem reszketne másként, hogyha tudná,
miféle útra szándékszom vezetni?

ELEKTRA:

Hát megteszed? Magad? Te szegény gyermek
Segítségedre nem hoztál barátot?

ORESTES:

Erről ne szólj. Agg nevelőm velem van.
De cselekedni én fogok, csak én.

ELEKTRA:

Az isteneket nem láttam soha,
de egy igaz, itt lesznek és segítnek.

ORESTES:

Az istenekről nem tudok. Csak ennyit:
e tettet végzetül bízták reám,
s elejtenek, ha borzadozom tőle.

ELEKTRA:

Te megteszed!

ORESTES:

Igen. Csupán ne kéne
anyám szemébe néznem még előbb.

ELEKTRA:

Tekints reám, mit művelt énbelőlem.

ORESTES:

(szomorúan végigméri).

ELEKTRA:

Én gyermekem! eljöttél, lopakodva
érkeztél meg, s magadról úgy beszélsz,
akárcsak egy halottról, pedig élsz!

ORESTES:

Vigyázz!

ELEKTRA:

Ki is vagyok, hogy rám ilyen
szerető pillantást vetsz? Nézd, mivé
lettem. Mi egykor voltam, mind oda
kellett hogy adjam. Veszve szűz szemérmem,
a legdrágább, mely mint a hold fehér
ezüstpárája minden nőt övez,
és tőlük és szívüktől messze űzi
a szörnyűséget! Szűz szemérmemet
áldoztam én fel, mintha rablókézre
jutottam volna, utolsó ruhám is
leszaggatták testemről! nem került el,
mint szűzleányt, a nászi éj, keservét
a szülőnek fölötte ismerem,
és mégse szültem semmit a világra,
prófétanővé lettem mindörökre
s magamból és testemből semmi mást
nem hoztam föl csak kétséget és átkot.
Nem aludhattam éjszaka, tanyámat
a toronyban ütöttem föl, kiáltva
az udvaron s a kutyákkal vonyítva.
Gyülöltté lettem és megláttam mindent,
és mindent meg is kelletett hogy lássak,
mint tornyában az őrszem, és a nap
éj lett, s az éj ismét nappalra fordult,
s a napsütésen és a csillagon
nem találhattam örömöm, mert mindez
semmit sem ért miatta, mindez nékem
csak emlékjel volt, s minden nap csupán
egy emlékkő az utamon!

ORESTES:

Nővérem.

ELEKTRA:

Mi érdekel?

ORESTES:

Nővérem, mondd, anyánk
hasonló hozzád?

ELEKTRA:

(vadul): Hozzám? Nem. De úgysem
eresztelek megnézni. Majd ha meghalt,
akkor akarjuk majd együttesen
figyelni arcát. Testvérem, atyánkra
egy fehér inget dobott, úgy ütött rá,
mi állt csak ott, mi védtelen volt, arra
mi szemét veszitette és fejét
nem fordíthatta feléje, mi karját
nem szabadíthatta ki - érted-e? -
emelt baltával arra mért csapást
fentről alá.

ORESTES:

Elektra!

ELEKTRA:

Tettei
formálták arcát.

ORESTES:
Meg kell hogy tegyem,
sietnem kell a tettel.

ELEKTRA:

Az a boldog,
ki tenni mer! a tett akár egy ágy,
megnyugszik rajt a lélek, mint egy ágy,
egy balzsamágy, a lélek rajt pihenhet,
mely egy seb, egy tűz, egyetlen fekély és
egyetlen lángolás!
(Orestes nevelője jelenik meg az ajtóban, egy
hatalmas, villogó szemű aggastyán.)


ELEKTRA:

Testvérem, ez ki?

A NEVELŐ:

Nem tudtok szátokra vigyázni ott,
hol épp elég egy hang, egy szó, egy semmi
s művünkkel együtt pusztulunk -

ELEKTRA:

Ki ez hát?

ORESTES:

Nem ismered? Ha szeretsz, köszönd néki.
Köszönd meg, hogy vagyok. Ez ő, Elektra.

ELEKTRA:

Te, te, most már minden világos! minden
hogy összejátszik! Engedd megcsókolnom
a kezeid! Én semmit sem tudok
az istenekről, inkább hát tenéked
jusson a kézcsók.

A NEVELŐ:

Csönd, Elektra, csönd!

ELEKTRA:

Nem; ünnepelni akarlak, mivel
őt idehoztad. Amikor gyűlöltem,
dúsan hallgattam. Fal a gyűlölet,
önmagát eszi fel, a szerelem
még nálánál is kevesebb, kinyúlna
minden után és semmit sem ragad,
a keze láng, semmit se markol, minden
gondolkodás is semmi, üres pára
mi szánkból előtör, csak az a boldog,
ki tettét elkövetni jött! és boldog,
ki illeti őt, ki a földből a
baltát kiássa, ki a fáklyát tartja,
aki az ajtót tárja neki, boldog,
aki az ajtóban figyelhet.

A NEVELŐ:

Hallgass!
(Oresteshez)
Bent vár ő. Szolgái keresnek téged.
A házban nincs egy férfi sem. Orestes!
Fehér piéta

A fényérzékeny levegőben
csukott szemhéjak. Anya és fia.
Fehér kezek és még fehérebb ráncok.
Piéta és laterna mágika.
A szerelem sivataga

Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény -
mint szalma közt kidöntött pléhedény.