MÉG EZ EGYSZER...

Még ez egyszer, még útószor
Hadd zendűljön meg dalom;
Mért sebeim' rejtegetni?
Szégyen-é a fájdalom?
Tán könnyebbűl a nyilt érzés
Ha sohajban rést talál:
Oh, ez örök benső vérzés;
Oh, e folytonos halál!

Egyedűl a társaságban,
Ezerek közt egyedűl...

(1878 körül)

JÁNOS PAP ORSZÁGA

Büszke, harcos, kalandor nép
Volt a magyar nemzet,
Kétélű kard, mely ha moccant,
Jobbra-balra sebzett;
S jobbra-balra, merre fordult,
A fegyvernek éle,
Puszta lett a népes ország
És üvöltött rajta végig
Farkasok zenéje.

Kin a német, minthogy őrá
Járt a rud legjobban,
Megfélemlék, megbusúla,
Cselt szövött titokban:
Nem birván az oroszlánnal,
Annak vermet ása,
Takarónak a veremre,
Mint egyéb gazságra, jó lesz
Krisztus szent vallása.

"Ázsiának sáska-féle
Kóborló pogánya,
Isten a te lelkedet bár
Mind pokolra hányja!
Ne legyen az idvességben
Soha semmi részed:
Lelked üdvösségeért nem;
De saját bőrünk javáért
Megtéritünk téged."

Így beszélt a német papság
És a pénzbe markolt,
(A papok nagytorku zsákja
Már akkor is megvolt);
Bor, tulok lett a dulásig,
A pénzt nem kimélte,
Tudta, nem vész kárba semmi,
Húzni fogja firól-fira
Az uzsorát érte.

Lett is aztán dinom-dánom,
Keresztyén tivornya.
Hirdeté az istenígét
Papok bora, bornya.
Kocsma lett az istenháza,
Melyben ittak-ettek, -
S egy-két szentnek a nevét ha
Elgagyogták részeg fővel,
Mindent megfizettek.

Kiváltképen egy pap, neve
Iván, azaz János,
Többi közt legjobban értett
Ehhez a munkához.
Udvarán örökké tombolt
A lakzi, kaláka,
Hét mérföldre érzett a szag
S úgy hítták ezt a vidéket:
János pap országa.

Kedves ország volt ez a táj
Minden naplopónak,
Kasza-kapa-kerülőnek,
Éhen kóborlónak;
Kujtorgó ebek lakoztak
A jó sült szagával,
Kujtorgó magyar nép dőzsölt
- Ha tudott keresztet hányni -
Jánossal magával.

Sült ökör hevert szanaszét
János udvarában,
Két szarván boros csobányok,
Kés az oldalában.
Akinek tetszett, odament,
Az ökörből vágott,
S jót ivott rá a csobányból,
Nem is könnyen hagyta aztán
Ezt a jó országot.

Alig futott ennek híre
A népség között el,
Aki nem jött a szagára,
A hirére jött el,
Nem, hogy jól lakjék, hanem csak
Hogy valamit lásson, -
S addig nézte, addig nézte,
Hogy maga is megkivánta,
Kívül a palánkon.

S aki egyszer megkivánta,
Azt be is bocsáták,
Pogány fővel el nem hagyta
Többé a kalákát:
Megtaníták kulacs-szónál
A Krisztus hitére...
Vagy nem is a hitre, hanem
A vallást elundokító
Sok mindenfélére.

Első ága volt a hitnek
(Elmondom a nagyját):
Hogy minden termék tizedét
A papoknak adják,
Bort és búzát és baromfit,
Földeket is mellé
S faluszámra jobbágy-népet,
Aki a kövér pusztákat
Ingyen megmívelné.

Másik ága volt a hitnek,
Hogy: ne kapj a kincsen,
Mennyországban a gazdagnak
Semmi helye nincsen.
Ne rabold el a némettől,
Ami neki termett,
Sőt ha ingedet lehúzza,
Azt se bánd, mert Isten úgy ad
Lelkednek kegyelmet.

Harmadik volt: országodat
Pap kezére bízzad,
Ő ráér tanácsot adni,
Míg más ember izzad.
Ő mindent végez helyetted,
Kell-e több jó annál?
Bízd rá, ami gondba jőne;
Csak a pásztor legyen ébren,
Hadd aludjék a nyáj.

Negyedik hitágazatja:
Házasodjál össze,
Gyenge a magyar, ha minden
Nemzet nincsen közte;
Hozz lakót, minél többfélét,
Ültesd a nyakadra,
S béketüréssel fogadjad,
Ha tulajdon eszterhéjad
Alól kizaklatna.

Ötödik... mit én tudom mi?
Az is ilyenféle
Rágalom s káromkodás a
Megváltó nevére,
Melyeken a jó magyarság
Gyönyörűen épült:
Idegen kalandoroktól
Ki hagyá magát pusztítni
Csaknem mindenéből.

Legott a királyi székre
Német ember hágott,
Aki fogta, másnak adta
Titkon az országot.
S amiatt, hogy másnak adta
S a magyart megrontá,
Iszonyú belháborúban
Magyar a magyarnak vérét
Esztendőkig ontá.

Attól kezdve többször is volt
János pap országa.
Sült galamb, borral folyó ér
És ingyen-kaláka;
Melyekért a jó magyar nép
Mindenét od'adta,
S tett olyat részeg fejével
Hogy, mikor kijózanodott,
Százszor megsiratta.

Most is vannak, akik ilyen
Hizlalóba vágynak:
Lomhán a gyomornak élni
És élni az ágynak;
Kik előtt, a hashoz mérve,
A haza sem drága,
S midőn ez küzdésre készti,
Felsohajtnak: jöjj el, jöjj el
János pap országa.

(1848)

ÖTVENHÁROM ÉV

Az élet rajtam egyre nehezűl;
Kivénültem kortársaim közűl.

(1870)

SÍRVERS

Élt, szeretett, meghalt; nincs hézag utána nemében;
Jó emlékezetét őrzi utódja: elég!

(1869)

A CSIKYEK

Első volt a Sándor,
Ki Estánnal vándorl.
Második a Kálmán,
Professzor az "Álmán"
Harmadik a Gergel,
Ki Pegazust nyergel.

(1880)

Alma Universitas. - A. J.

RÉGI MAGYAR ÉNEKEK

Somogyi Antal humbugja

Ál verset költesz, de rosszúl: így kétszeres a bűn;
Egy az, hogy roszat írsz; más, hogy akarva hazudsz.
Somogyi! könyvednek mégis fele bűn, fele mentség:
Bűn, hogy csalni akar; menti, hogy arra silány.

(1873 szept. 4)

PÁZMÁN LOVAG

Víg ballada


I

Vára öblös teremében
Jár alá s fel bajnok Pázmán,
Lépteit majd csillapitja,
Majd megindul szaporázván;
Lába, szíve, egyre tombol,
Visszadöng a tölgyfa padló:
Udvaron áll, kész nyeregben,
Nyihog, prüszköl, fú a vad ló.

"Hova férjem? édes férjem?
Ily korán? ily éhgyomorral?
Panni! Gunda! hol maradtok?
Egy, kettő, a mézes borral!
Menten itt lesz, (boldog Isten!
Még hajamba' nem volt fésű) -
Ha egy percig vár kegyelmed,
Lesz kalácsom, új sütésű."

Hallja Pázmán, elfordúlva,
Háza zengő fülmiléjét;
Csak pirosló füle látszik,
Az mutatja szenvedélyét;
Feje búbján holdvilág van,
Melyet érc-sisakkal föd be;
Nem felel, csak egyszer-kétszer
Kiköhent az őszi ködbe.

"Rossz idő van, édes apjok!
Nem tanácslom... hűs a reggel."
Mond az urhölgy, és befordul
S visszatér nagy köpönyeggel;
Várva, félve, tűrve, kérve
Áll mögötte, hogy feladja:
De bosszúsan tiltja hátrább
Könyökének mozdulatja.

"Mire véljem, drága férjem?
Honnan e rossz kedve márma?
Nem aludt jól? rosszul ébredt?
Kénye ellen volt a párna?
Én vetem fel, két kezemmel,
Én puhítom minden este -"
Szól, s mint harmat gyenge fűvön,
Remeg a szép asszony teste.

Indul Pázmán, meg se állván
Könnyes szemnek, rezgő szónak;
De nem mindjárt leli nyitját
(Sarka felől) az ajtónak.
Néz utána egy-két percig
Szegény ifju asszony, Éva:
Úgy nevetne! s úgy meg-sír, hogy!...
Soha, soha ilyen tréfa.

Mikor aztán a küszöbnél
Azt se mondja: Isten áldjon,
Vas kezére omlik a nő,
Csókkal hinti, hogy megálljon.
De az, fogja, visszadobja,
Egyet mordul: "Vissza, kígyó!"
Ráfordítja a nagy kulcsot
S öve mellé szúrja: "Így jó!"

II

Visegrádon a király van heverő sorral,
Nem komoly tanácsot űl, nem hadi cselt forral,
Nincsenek is ma körötte nagyszakállu vének:
De van öröm, hejjehuja, tánc, muzsika, ének.

Odamene jó lovag, bús-haragos Pázmány,
Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány.
"Ki dörömböl? ki csörömpöl?" - "Ismeri fölsége:
Kinek az a jó bora volt, s nyalka felesége."

"Nosza hamar, a bolond! ülj le ide, Rikkancs!
- Gondolom én, mi a baj, hol töri a bakkancs -
Légy te király, én pedig egyszerü kiséret:
Mit te kiadsz, itt a szavam, álljon az itélet!"

Összeszedi a bolond sete-suta képét,
Úgy üli meg a király aranyos karszékét. -
Odakünn az öreg, ha ki útját állja,
Kilenc szobán keresztül döfi, taszigálja.

Megkövetem a király fölséges személyét:
Nagy harag és nagy panasz nyomja szivem mélyét;
Nem vagyok én boros ember - bor nekem a bánat!
Megkövetem, ha szabadabb szóra nyitom számat!

Jöttek, uram, udvarodtól ifiú legények - -
"Mi dolog ez? s idehaza maradtak a vének?"
Nem az a baj, uram király, más nekem a gondom:
Odajöttek vadászni, fiatalok, mondom - -

"Vadasodat megrohanák? tilalomba törtek?"
Dehogy uram! annyi van ott, vigye el az ördög,
Annyi a vad erdeimen, se szeri, se száma -
De, ha szóhoz nem jutok, nem lesz vége márma.

Este magyar lakomán szívet melegíténk,
A királyért, hazáért, poharat üríténk -
"Teleitták magukat? összeverekedtek?"
Dehogy itták, dehogy itták! szépen lefeküdtek.

Reggel, uram, indulnak, köszönik a szállást -
"S nem fizetik, ugy-e bizony, a vacsorát, hálást?"
Beste kura fi...zetésért látni a vendéget!
Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged!

Reggel, uram, valamennyi útnak ered szépen,
De az egyik visszaoson - ez a bajom épen -
Azt az egyet, uram király, a radnai Szűzre!
Megölöm, - ha ma jutok is a gyehenna-tűzre.

"Nagyon illő a panasz, jó lovagom, Pázmán;
Ilyen eset még nem esett magyar ember házán:
Útnak ered a vendég, visszaoson egyik;
Azt az egyet megölöd: nagyon helyes eddig."

Átkozom is!... Nem vagyok én se bolond, se részeg:
Hogy valaki jő-megy, azért gyilkosa nem lészek;
De mikor a küszöbön állt feleségem, Éva...
Ezer átok! megölöm, megölöm azt, még ma!

"Nagyon okos a beszéd, jó lovagom, Pázmán;
Hiba lenne, ha valahogy félremagyaráznám:
Feleséged a folyosón - vagy küszöbön álla:
Pedig, ugy-e, ritka eset volt ez eset nála?"

Gyilkolom is!... Uram király, értse meg a szómat!
Elrabolá földi kincsem' és mennybeli jómat;
Megcsókolta - úgysegéljen! - szemeim láttára;
Hej, hogy elébb nem tudék kapni paripára!

"Fejedelmi hitemre! - és a hit nem szellő -
Meglakol a vakmerő, a semmirekellő!
Tegyen a kar igazságot! víjon veled szembe!
Hogy is hívják? a neve nem jut már eszembe."

A nevét... azaz hogy... azt nem tudom épen!
De talán meglelem felséged körében. -
Ez az, uram! itt van, uram: kutya egye máját!
- S kimutatá a lovag... magyarok királyát.

III

Gyűl Visegrád kandi népe,
Férfi és nő, agg és gyermek:
Valami lesz a vár alján,
Hogy sorompót, sátort vernek;
A poroszlók ütlegéért
Nem adják e mai látást;
Otthon macska űl a padkán,
Ütheti a kő a rántást!

Kapu kordul, szárnya fordul,
Lobog a toll, a kürt harsan:
Jó vitézek, harcra készek,
Mind lejőnek, gyülve gyorsan.
Zárt sisakkal két levente
Olyan, mint a kéményseprő:
Ujjal mutat rá a gyermek,
Ölbe sír az aprócseprő.

"Félre, félre!... pálya mérve!
Fék szorosan! láncsa szögbe!
Jól vigyázz... fuss!" - Futnak aztán,
Dobog a föld, mintha nyögne;
Fogy a térség, nő az ember,
Paizs, dárda összeroppan:
Hátracsuklik a jó Pázmán,
S úgy leszáll, hogy szinte puffan.

"Talpra bajnok! semmi, semmi:
Túlugortál a veszélyen -"
Szól amaz, felütve siskát;
A király az: éljen! éljen! -
"Éljen" mondaná a harcfi
Amint szeme könnybe lábog,
De szavak helyt vére buggyan
S vérrel együtt három zápfog.

"Isten engem!" a király mond,
"Nem akartam, jó levente;
Három ily fog! aranyt érő!
És még birta volna, nemde?
Három ily fog! úgy sajnálom,
Nem mondhatom ki eléggé:
Jó szerencse ha ezúttal
Közte nincs a bölcseségé.

De hogy, íme, jó tanáccsal
Fűszerezzem e kis tréfát:
Másszor űlj honn, ha bajod nincs,
És becsüld meg jobban Évát."
Igy a fölség; de tanácshoz
Kalácsban se lett adósa:
Három fogért három falu
Lőn a díj: Som, Somogy, Pósa.

Vígan kocog haza Pázmán,
Tarsolyában kutyabőre;
Ám szekérrel asszonyához
Vásárfia ment előre.
Kérdi Éva, ezt is, azt is,
- Úgy jő neki, mint egy álom -
De a férje mind ezt hajtja:
"Tartsa Isten jó királyom!"

(1856 dec.)

AJ-BAJ

Nem fáklya vagy, éltem:
Vagy te silány gyertya,
Mely csepü-kanócát
Sercegve itatja,
Majd-majd el is oltja.

Mégis ha elégne!
De mennyi hiában
Elcsepeg, elcsurog
Így átabotában:
Áldatlan munkában.

(1869)

A KÖLTŐ HAZÁJA

"Művész hazája széles e világ;
A hírnév országutját lakja ő,
S ez út hosszába' minden olajág,
Minden babér az ő számára nő."
Ám hadd legyen, nem tagadom,
Övé, mely bírja őt, a hon:
De szívem azt sugja minduntalan,
Hogy a költőnek egy - csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának
Küszöbjén, melyhez emlékezete
Köté legelső végét fonalának,
Midőn először útnak erede;
Hová e gondolatvezér
Mulatni vissza-visszatér -
És egy szerény zöld ággal megpihen,
Mint bárkán a galamb, az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen vészik őt körűl
Gyermekkorának játszótársai;
Eléje ott nyájas szóval kerűl
Az agg szülő - tán már csak néhai;
Minden szöget, minden zugot
Úgy lel, miképen megszokott,
Bár őse telkén most a vén Idő
Új gazda: bont, épít, ahol s mint kedve jő.

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd
Anyai tejnek édes folyama,
E szó nyitá meg szívét és eszét
Ajkára ez simult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány,
S ezen viszonzá a "szeretlek"-et
Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett.

S a nyílt szivű nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon;
Dala e nép közt ajkrul-ajkra száll
Örül vagy sír az édes hangokon;
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel, -
S hogy ebből semmi hang el nem veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

Ameddig ily nép fogja őt körűl,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A költő énekét, - addig terűl,
Ott éri végét a költő hazája;
Azontúl maga jövevény,
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárba megy:
Széles világon nincs népe s hona - csak egy!

Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanúl:
Nem a dijt méri, melyet tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És, bárha szűk, és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő e honért, e honnal s honnak él, -
Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza
Dicsőségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérző panasza;
S reménye vásznát jó szél lengeti!
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti hallelujah,
Visszhangja messzi ég alá kihat -
És fölverendi a késő századokat.

De bár fogy a nép és hazája pusztul,
És a jövendő hallgat, - nem felel,
Bár keble csak bánat dalára buzdúl:
Honát a költő mégse' hagyja el; -
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált -
Ő nemzetének hattyuéneke,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.

(1851)

A HAMIS TANÚ

Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget,
Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet;
Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,
Atya, fiú, Szent-Lélek hármas istenségre:
Hogy az a darab föld, a melyen most állasz,
Nem tarcsai birtok, - ladányi határ az.

Eléálla Márkus; térdben összeesve,
Görnyedező háttal, mintha sírt keresne;
Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol,
Fázik, aki ránéz s a halálra gondol;
Kezei reszketnek: tán erő hijában?
Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?

Esküszöl - "Esküszöm az élő Istenre,
Utolsó napomra és örök idvemre. -"
Esküszöl - "Esküszöm, s ha hamisat szólok:
Se földben, se mennyben ne lehessek boldog;
Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem:
Ama sebes örvény hánytorgasson engem. -"

Lakoma Ladányban, - muzsika, mulatság;
"Ej, haj! dinom-dánom: mienk az igazság;
Nem azé a madár, aki elszalajtja,
S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta.
Lám a vén Márkusnak esze volt előre:
Talpa alá tette, úgy esküdt a földre."

Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban:
De mintha keserőt érezne a borban.
Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle,
Sorvadoz, meg is hal, aznap esztendőre.
Négy harang siratja, két pap megdicséri,
Mint becses vendéget, sok nép kikiséri.

Elkiséri a nép a kicsiny ajtóig,
Mellyel a világi élet becsukódik,
Nyitva már az ajtó, készen a sír szája,
Úgy látszik hogy épen a halottat várja;
Zeng a búcsuének, a kapa megcsillan,
Fekszik a koporsó, odalent, a sírban.

És a fekete föld, amint hull, amint hull,
Nyögve a koporsó megrendül, megindul;
Kivetődik a sír dobbanó partjára,
Ropogva szakad föl fedelének zára:
Megrázkodik a test és talpra ugorván
Szeme fehérével körülnéz mogorván.

S amint három ujját emeli az égre,
Úgy rémlik az, mintha kékes lánggal égne;
Majd a néptolongás közepébe törvén,
Odafelé tart, hol kútat ás az örvény,
Hol a forgó habok, leszállván a mélybe,
Fejöket befúrják a parázs fövénybe.

Az időtől fogva, mikor a hold felkel,
S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel,
Gyakran látni Márkust - ég felé az ujja -
Mélységből kibukni s elmerülni újra,
És, mikép izgága volt egész élete,
Így kötődik szóval: "Oldjak-e? kössek-e?"

Ne feleljetek rá, körözsi halászok!
Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok;
Kötni: összekötné hálótok egy bogba,
Oldni: széjjeloldná hosszan a habokba;
Halkan imádkozva evezzetek itt el;
S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.

(1852)

Azaz: egy darab ladányi földet készített előre talpa alá,
s így az eskünél mentalis reservatával élt. A. J.

FALUSI MULATSÁG[*]

Vígan fiúk! húzd rá cigány!
Könnyítsünk a nehéz igán,
Könnyítsünk egy kicsit.
Ez a nap a jó Istené,
Ki a munkát elengedé.
Igyunk bort! tölts Icik!
Garázda nép mi nem vagyunk,
Megkövetem csak mulatunk.

Hap! hap! ma így megy a robot,
Ma mink pergetjük a botot,
- Nem más, fejünk felett;
Aki megbánt, visszabántjuk,
Nem megcsaljuk, nem berántjuk,
Ütünk rá egy felet.
Garázda nép mi nem vagyunk,
Megkövetem csak mulatunk.

Forgasd öcsém azt a leányt,
Irígyli más, de sose bánd,
Ha százan vannak is,
Szabad a lányt táncra vinni,
Megszeretni és elvenni -
Szegény parasztnak is.
Garázda nép mi nem vagyunk,
Megkövetem csak mulatunk.

Húzd el cigány a nótámat,
Ráfütyülöm áriámat,
Azt a régit, tudod.
A füttyöt csak széllel szokták,
És mikor a szelet fogták,
Parasztnak is jutott.
Garázda nép mi nem vagyunk,
Megkövetem csak mulatunk.

Kinek is van abban kára,
Hogy lábunk nem áll langára?
Hap! hap! aprózzuk rá.
Kinek esnék tőle baja,
Hogy a magyar nótát hallja?
Hej! huj! daloljuk rá.
Garázda nép mi nem vagyunk,
Megkövetem csak mulatunk.

Kinek baj, ha mi nem bánjuk,
Hogy félszemű a cigányunk
S kopott a hangszere?
Urak körül nem kérkedik,
Nekünk dövőz, minket pedig
Felvidámít vele:
Garázda nép mi nem vagyunk,
Megkövetem csak mulatunk.

Vígan fiúk! igyunk egy tust:
A jó kedv tán nem úri jus,
Se nem dézmás vagyon.
A nóta sincs árendában,
Válogassunk a javában,
Mikor kedvünk vagyon.
Garázda nép mi nem vagyunk,
Megkövetem csak mulatunk.

Talpam alá húzd te cigány,
Könnyítsünk a nehéz igán,
Könnyítsünk egy kicsit.
A levegő az istené,
Paraszt nóta is fér belé:
Ihaj rá! tölts Icik!
Garázda nép mi nem vagyunk,
Megkövetem csak mulatunk.

Et voluisse sat est.

(1847. szept. 7)

NB. Nem népies, hanem a nép és költői érdekében akar lenni. A. J.

ŐSZ FELÉ

Oh, mint szeretném újra élni
Az ifjuság arany korát,
Még egyszer újra átremélni
Hosszú reményeim sorát, -
Hévvel haladni a tetőnek,
Borítaná bár köd, homály -
Míg fénybe' most, a lejövőnek
Ragyogva, de mögötte áll!

(1862 körül)

1872 MÁJUS 1

Jöhetsz tőlem vidor tavasz,
Jöhetsz bús őszi felleg,
Nyár, mely pirít, tél mely havaz:
Én meg nem énekellek.
Az én időmnek egy szaka
Van már csak: a fagyos tél,
S ama földsarki éjszaka,
Melynek több napja nem kél.
- - - - - - - - - - - - - -

KORTÁRSAM R. A. HALÁLÁN

Kidölt immár sok ép, erős,
Ki velem indult és haladt;
Kevés itt fenn az ismerős:
Oh, mennyivel több föld alatt!

Reményem - elzárt völgy-fenék,
Nincs onnan út, kivezető;
Emlékezet üdítne még -
De az meg egy nagy temető.

Ott fekszenek távol, közel;
Egy-egy külön sír jeleli
Futó harcban hol estek el -
Mint a Horácok elleni.

S én a pályán vagyok ma még,
Leggyöngébb a futók között;
Fenntart egy szálnyi tartalék,
Bár testem és lelkem törött.

Még elkerült ásó, kapa -
S tán engem a sors arra tart,
Hogy visszanézve, mind csupa
Sirhalmot lássak, ravatalt.

Most a tiédet hantolák:
Im, tőlem is rá egy göröngy!
Oh! hitte volna egy világ,
Hogy te elébb bucsút köszönj?

Egy nap derült volt rád s reám:
Nem várhatál még keveset?...
De sírunk sem lész messze tán,
Ha bölcsőnk oly közel esett.

(1877 aug. 25)

A Curiatiusok. (Célzás a Horatiusok és Curiatiusok viadalára,
amint e mondát Livius (I. k.) elbeszéli. A. J.

A CSILLAG-HULLÁSKOR

1867


I

Azt beszélik, rendjelt kaptam -
Nem vetettem, mért arattam?

II

Ami benne fényes:
Az irodalomé;
Ami benne kényes:
Egyedül magamé.

III

MÁSKÉP

Fénye, ragyogása... (ha van,)
Az irodalomé;
Gyanúsítása... (a' van,)
Egymagamé!

IV

Járnak hozzám méltóságok,
Kötik rám a méltóságot:
"Megbocsásson méltóságtok,
Nem érzek rá méltóságot."

V

Csillagot, keresztet noha rám aggattok,
Boldog ez a kebel nem lesz már alattok.

VI

Ad notam: Ég a kunyhó,
Ropog a nád...

Kis keresztem
Hogy szereztem?
Feleljétek ezt, ha kérdik:
Elkopott a lába térdig.

VII

RÉGI DAL, ÚJ SZÖVEG

Székács, Arany, Szilassy
S hazánk több ily pimaszi
Keresztekért akarnak
Sírt ásni a magyarnak!

VIII

HIÚSÁGOM!

Ad notam: Minek az a pörge kalap
Ha a legény csak egy falat
Csillagom, galambom!

Minek nekem a rendjelek?
Szamárháton bársony nyereg?
Csillagom, galambom.
Minek nekem az a kereszt?
Disznóorra arany perec?
Csillagom, galambom.

IX

A SZOMORÚ KINÉZÉSŰ LOVAG

A hiúság gőzi bánt-e?
Hogyne, arra van nagy ok:
Pegazusom Rozinánte,
Magam Don Quixote vagyok.

X

Ha békülnek, határt hánynak,
Egy suhancra jó sort vágnak:
Én is, amit sorsom rám mért,
Elszenvedem - a hazámért!

XI

Ha én egy jót alhatnám -
Száz keresztért nem adnám.

KEMPELEN RÍZA SÍRKÖVÉRE

Ríza jövel! zendült a szellemi szózat egéből,
Vágyad örök szép volt: íme az isteni szép.
Ríza, maradj! rebegé szomorún az övéi szerelme
Mennyed alant is van: tenszived alkota itt.
Már szállt, már küszöbén lebegett a végtelen üdvnek,
Megtért volna, de haj! zárva mögötte az ég.

(1858)

VOJTINA LEVELEI ÖCCSÉHEZ

I. levél

Mit hallok Andris? engem uccsegéljen!
Nem hittem volna, hogy ezt is megérjem,
E nagy malheurt... vagy örömet (na, ni!
Az ember ki se győzné mondani)
Tudnillik, hogy te, édes jó rokon,
Poéta lettél, és a lapokon
Ritkán szedett betűi nagy nevednek
A hallhatatlanság felé merednek.
Ej, ej, fiú, beh sokra haladál:
Spiritusod van, vagy mi a tatár!
Nyelvem megáll, az eszem elakad:
Hiszen felleg se volt, és már szakad!
Azt hittem, a kozákjárás után
E rongy világban nem lesz több csudám:
Nagyobb az, hogy te költő vagy, kölök,
S ki is nyomatják versed, ami több.

Emlékszem - ezt te mindég titkolád, -
Kétszer futál meg három iskolát;
S kétszer három = hat az Marótiban:
Igy legalább hat iskolád kivan.
Akkor a könyvet pad alá csapád,
És úrfi-magnak meghagyott apád.
Ez állapotban két ösvény maradt
Számodra nyitva: lenni úr-paraszt,
Vagy lenni költő; mert csupán e két
Mesterség: tollat fogni, vagy ekét,
Ez az, mi fűnek és fának szabad,
Céh, mely akárki fiát befogad.
S mivel hallottad volt, vagy olvasád
A Kisfaludi kalamárisát,
Shakespeare hogyan lopott egy őzbakot,
Vagy színpadon széket hogyan rakott,
Burns Róbert, a skótok Petőfije,
Költő mikép lőn, paraszt létire,
Mikép ama német csizmadia,
S a kiskunsági mészáros fia,
Ki mindenütt forgott húsz éveig
Csak ott nem, hol a túdóst nevelik:
Tehát, egy istenverte pillanatban,
"Író leszek!" kiáltál fel magadban.
És olvasál, ha postanap kerűlt,
Vasárnapi ujságot, Honderűt,
Petőfi vagy Rigó Pál műveit,
Divatlapok színes leveleit:
Itt, ott, mi történt: Cenken, Igaron
Hogy ment a színdarab, táncvigalom?
S a többi. És az olvasmány hatott:
Mindjárt megirtál egy... birálatot.

De Frankenburg, Vahot, vagy Jókai,
Beküldött műved nem nyomatta ki.
Azt mondta rá: csak nőj még, kis szamár,
Mielőtt bírálva megszólamlanál.
Te megfogadtad - a növést; de nem,
Hogy minden istenadta pénteken
(Ez volt a szerencsétlen postanap)
Pestre ne útazzon négy öt darab.
Persze, előbb csak bérmentetlenül;
Gondolva, hisz már ennyinek örül
A szerkesztő és örömest fizet;
Az ő malmára hajtod a - vizet.
De ah! a szép "vidéki levelek"
(Mert e nemben valál akkor remek)
Felbontva, olykor még bontatlan is,
Kályhába, vagy hová, repültenek,
S helyettök a szerkesztőség hamis,
Csufondáros élcei dőltenek.
Hej, Értesítő, Mondanivaló,
Nyilt posta, Tárca, vagy mi a manó,
Beh tönkre sujtál sok fiók-zsenit,
Ki volna most irodalmi zenit!

Igy téged, Andris, akkor legalább,
Szörnyű módon megtérdelt a galád:
Írhattad álnevül az O. P. Q-t,
Mégis örökké járt terád a rúd.
Majd megfizetted a levél diját,
Sőt olykor egy kis accidentiát
(Fertálybankót... de még nem volt, igaz...
Akármit, ide nem tartozik az)
Rekesztél a szerkesztőnek dohányra,
Mégis örökké rád füstölt pipája,
S te meg nem láthatád az örömet:
Hogy' néz ki nyomtatásban leveled,
Azon betűk, amelyeket te írva
Mázolgatál a rózsaszín papirra.

Kitört ezenben a forradalom,
Szépen lecsücsült az irodalom;
Azóta nem hallottam híredet,
Már azt hivém, a muszka had megett!
Hát dehogy ett! majd bizony, ily darab
Bolondgombába az beléharap!
Keresztül estél a rostán, s azonnal
Gyürni kezdéd a verseket halommal.
"Szabad a vásár, most költő leszek,
Úgyis kipusztultak a céhesek"
Kiáltád, s íme hogy bámul a hon
Égverdeső, merész tyúk-szárnyadon!
Pegazusod befogja a futár is,
Gondolva, hol ló nincs, jó a szamár is.

Így töre ki belőled a zseni;
Vétkeltem ezt meg nem érinteni. -
Már most haladj az elkezdett uton;
Mert visszalépés nincs, azt jól tudom;
De minthogy ifju vagy (ámbár jeles)
Tanulj tinó, hogy ökörré lehess.

Mindenekelőtt azt tanácsolom:
Verset sokat! legyen bármily bolond.
De sok legyen, hogy nevedet minél
Többször találja meg az olvasó:
Az semmi aztán, hogy ha rossz, ha jó,
Ő el nem olvas, mert előre fél,
Inkább ab invisis koszorut ád,
Mi ugysem ér egy árva polturát.

Mint a halandó ember, aki nyers,
Szellemi, testi részbül áll a vers.
Az első láthatatlan semmiség,
Csak holmi vaskalapos hiszi még;
A test, az a vers, ami látható,
Fonállal mérhető, tapintható:
Ezzel van egy kis gépszerű dolog,
A másik... az magátul jőni fog.

Beszédhez, amit versnek mondanak,
Mindenesetre kellenek szavak.
Te mindig olyan szót válassz, csinálj,
Amit ne értsen János, vagy Mihály;
Legjobb, ha tenmagad sem érted azt:
Így legalább soha fel nem akadsz,
Mert, aminek értelmét nem tudod,
A szó mindenhová illeni fog.

Szükség továbbá versbe néha rím.
Mindegy ördög, ha nő az, vagy ha hím,
Csak arra légy leginkább figyelő,
Hogy öt-hat sorban jőjön egy elő
S a többi vers, mint galyak szekeren,
Lógjon előre-hátra, rímtelen,
Ez szép találmány és pedig honi:
Eo ipso, hogy pongyola, zseni;
Dehogy tud így más nemzet dallani!

Igaz, hogy a rím bőven nem telik.
Lelnek biz azt, akik nem restelik -
És holmi rossz rímnél becsesb zománc
A versen a szép csengő asszonánc,
De ez utóbbi szót, nem is csoda,
Nem minden bikfic érti, micsoda:
S ha p betűnek b visszhangja lett,
Fülét csóválja a rossz rím felett.

Azonban itt szabály van: s te, zseni,
Nem fogsz pedant szabállyal küzdeni,
Te ugyanazon szót hangoztatod:
Igét igével, raggal a ragot.
"Hőssel - könnyeddel" keblét és szivét
Rímnek nagyon jó, szépen kivivéd,
Mint a Tinódi százötven valá-ja...
(Ha ugyan jól emlékezem reája).

Megállj: mi könnyű és mégis be szép
Kádenciás vers az ilyen beszéd:
"Barátok - arcok; sírtál és aludtál,
Könnytől - beszédtől; ajtónál - sokaknál,
Kezére - tetejére - képzetére;"
És még ezer hasonló ára, ére;
Vagy: könnyeim, szemeim, bérceim,
Vagy: léptein, hölgyein, leplein,
Vagy: küldének, jövének, és menének;
És több efféle szentiványi ének;
Sőt: szerelem, ha jő rá gyötrelem,
Vagy: érzelem, kegyelem, értelem,
Vagy: fájdalom, síralom, hatalom,
Nyugalom, aggodalom, bántalom,
Vagy látás, hallás, szaglás és tapintás
(Mire én e rímet csapom: Amintás)

Ellenben, hogyha egy sor vége párját,
És ráfelelne másik rím: bevárják.
"Harag - marad, darab - farag, győz - ősz"
Vagy pedig erre hogy csősz, plane főz,
És ezt azonmódon megszenveded,
Nem félsz, bizony kiszúrja a szemed!
Mert szemnek írunk, a fül második
Érzés, gyakran hibáz, hamarkodik,
Csak angolul nézhetni ilyet el
Hogy bird-nek sword, moan-nak alone felel.

De kürtöl a posta; megjött s megyen,
Azért, jó Bandi, most elég legyen;
A papirosom se nyúlik tovább:
Bezárom ez első episztolát;
Jövőre többet, jobbat is talán,
Hogy emlékezzél néha-néha rám.

II. levél

Előre lantok...! vagy, mi a guta:
Lant nem igen van... tollsíp és duda,
Előre tökszár, csimpolya, doromb,
Madárkelepce és repedt kolomp!
Fel hagymabördő, fűzfasíp, bürök,
Lyukas kulcs, mely süvít, kanásztülök,
Cirok-hegedű és hasadt fazék;
Hadd zengjen a föld és zengjen az ég!
Mert a hazának épen ily zene
Most éltető, fenntartó eleme;
Minden szemét vers egy-egy drága kincs,
Megél, ha ebben semmi szűke nincs;
Sovány ugarnak trágya kell, de sok:
Munkára, tollak, kalamárisok!

Igen! ha tiszta búzánk elfogyott,
Miért ne vetnénk a helyett gyomot?
Nem zöld-e a gyom, dudva és paréj?
S nem nagyra nő? akár aláhenyélj.
Árnyéka szintugy van - sőt koszorút
Fonhat belőle aki rászorult,
Vagy kedve tartja. - Gazt ápolni hűn
Hazafias tett: gyomlálgatni bűn.

Azért előre mindenféle dibdáb,
"Hancúzni a Parnasszuson mezitláb!"
(Mint egy barátom írá valahol,
Ki csürhe közt nem örömest dalol.)
Bátran, merészül, kissé szemtelen!
"Mi költők" a szerény hang ez legyen!
Miért ne? gyermekjáték az egész,
Sármunka, nem kell hozzá semmi ész,
Csak jóakarat és nem-tiszta kéz.
S kinek csizmája rossz, vagy inge nincs:
Kit a leánytól zár kaján kilincs;
Kit apja megvert, vagy preceptora;
Kit elbájolgat a zsidó bora;
Ki éhgyomorra káromkodni tud,
Nagyot, keservest, cifrát, hájszagut,
Mint: "aki lelke, istene vagyon!"
S a többi (példa majd minden lapon);
Ki felfödözte, hogy az éj sötét,
A sárga holdnak kajla üstökét,
Csillagot éjjel, nappal a napot,
S bír vágni rájok egy hasonlatot,
Minő bagoly s hab szók között lehetne,
Vagy mint ezek közt: csillag és gereblye;
Ki a dalt írja, még pedig hová:
Villámmal ír dalt a levegőégbe,
(Kottázza tán...? no, ha így gondolá -
S a tüzes istennyila viszi végbe
A kottaírást...!); szóval aki mer
Nem tudva tudni s bízakodni el;
Vagy aki sok jó versneműt bevett
És gyomra terheléseig evett,
S magát úgy érzi, hogy: csak ki vele!
Mit egyszer-másszor oly mohón nyele:
Mindaz körömre, tollra és - papírra!
(Miután nem írószer többé az irha).

Oh mert az ember lelke úgy örül
Látván e sürgést íralmunk körül!
Hány érdemesnek tünt le fénykora
S borítja könyves bolt vastag pora!
Hol a közönség, mely keresne gyöngyöt,
Mit a feledség pókhálóba göngyölt,
Ha ők, a jó fiúk, sár-foglalóba
Nem tesznek egyet-kettőt hébe-hóba!
Igen, ha ők fel nem eresztenék
Bő lében a mult héti pecsenyét,
Nem is tudnók, hogy a rég élvezett
Jobb koszt iránt szánk íze elveszett.
De ők, a jó fiúk, elészedik
A régi jobbat, és nem engedik
Hogy elenyésszen egy szép gondolat,
Hanemha - nyúzó bicskájok alatt.
Előnkbe hogyha tócsát öntenek,
(Mi ő szerintök vers, azaz: remek),
S az ember abban úszdogálni lát
Ezernyi geniális nyelvhibát,
Tarkázva itt-ott, hogy legyen bizarr,
Jobb írók eszmehulladékival; -
Ha majd egy sánta láb, majd egy bezúzott
Orr és fületlen, torzonborz fej úsz ott,
Melyekben ez s amaz jó emberünk
Költői mondatára ismerünk,
S ujjal mutatjuk: ezt tudom kié:
Berzsenyié vagy Kisfaludié,
Kölcseié, vagy Vörösmartié,
Garai, Bajza vagy Petőfié;
Ha mondom, így, bár csúnyán megkuszálva
Ráismerünk jobb költőink szavára:
Avagy nem méltók köszönetre, kik
A régi szépet újra éltetik?!

Ha hát van, Andris, jó fejed: tanulj.
Az ócska csizma, megfejelve, új,
És nincsen olyan régi köpenyeg,
Miből ne telnék egy hitvány süveg;
Azé a veréb, ki megcsípheti:
Fogj ócska eszmét s légy eredeti!

Már most, eme vargabetű után,
Ideje volna ott kezdeni tán,
Hol a más héti munka elmaradt;
S köszörűlni juhászkutyából agarat.

Ha mégis olykor asszonáncra jő
Kedved, vagy a rím nem kinyöghető,
Legjobb, ha mindig olyat válogatsz
(Találsz is könnyen) ami hogy nem az.
Például vár-ra ez jó lenne: rák;
Vagy erre hogy huszárt, üsd rá: osztják.

De bezzeg itt ugyancsak átbukám
A mértéken; meg is fekszem talán.
Ad vocem, mérték: némely ostobák
Ennek jármába is beléfogák
Szegény verset: de te soha egyéb
Mértéket egy szál cérnánál ne végy.

Ki jámbusokban ír, (kivált komoly
Verset) caesurát ne tegyen sehol;
Jámbust pedig csak ott ejtsen belé,
Hol semmikép el nem kerülheté:
Végül csupán hosszúkat tenni szebb,
Hadd vonja lábát, mint a sánta eb.

Van a magyarnak... úr Krisztus, mi van!?
Saját mértéke: népdalaiban,
Melyet kitáncol a paraszt legény,
És Farkas Józsi oly szépen kihúz,
De a poéta (kincsek közt szegény!)
Mértéket idegen mintára nyúz.

A szép toborzó, a lengedező
Bizony, bizony még járatlan mező,
Versébe olyat aki tenni mer:
"Nincs benne mérték!" orditozni kell;
Sántítson ő is úgy; előre, hátra,
Mikép a többi azt előtte járta.

Ezenkívül, mint jó levesbe hús,
Szükséges volna versbe numerus.
"Mi a mennydörgő! hogyan illik a
Költészethez az arithmetika?"
Hát úgy öcsém, la! ez könnyű dolog!
Érezni kell csak, és mindjárt tudod. -